Isten, hazánkért térdelünk elődbe…
Mindszenty bíboros hercegprímásról nem állíthatjuk, hogy magyarellenes
volt. Esztelenség volna… Mégis volt egy intézkedése. Még zalaegerszegi
plébánosként megtiltotta a Himnusz templomi éneklését. Az indok egyszerű és
érthető volt. Ma is aktuális: Ne mi szabjuk meg Istennek, hogy mit bűnhődtünk
meg és mit nem… bízzuk Istenre ennek az eldöntését. A későbbi prímást ebbéli szigora miatt nevezte el a plébániaközösség "zalai lámának". A nép felháborodása miatt
azonban ez a tiltás nem volt hosszú életű, viszont Mindszenty élete végéig
tartotta e véleményét, amellyel magam is egyet kell, hogy értsek. Hasonlóan
vélekedett Jakab Antal néhai erdélyi püspök is. (A magyarság felvette ugyan a
kereszténységet, de még nem tért meg!)
Hiszen, amikor Istenhez fohászkodunk, akkor nem a mi szempontjaink
érvényesülnek, hanem az Övéi. Nem kérhetjük ki magunknak az Ő ítéletét, s nem
írhatjuk elő életünk, sorsunk alakulását, noha a Tőle kapott szabad akarat
által mi kormányozzuk saját lélekvesztőnket.
A magyar kultúra szerves része azonban a népénekek sokasága is,
amelyeket himnuszként énekeltek évszázadokig a Kárpát-medence templomaiban. Főként
Máriához, a Magyarok Nagyasszonyához fohászkodva. Kárpát-medencei hazánk minden
területének megvolt a maga himnuszként énekelt dala, ám egyetlen közös himnuszt
énekelt minden templomban a fohászkodó magyar: a Boldogasszony Anyánkat. Egészen
addig, amíg Kölcsey Ferenc és Erkel Ferenc meg nem teremtették a ma énekelt
nemzeti imádságot, amely persze nem egyházi ének, de templomainkban is
imádságként énekeljük. Isten nevével kezdődik e fohász, s egészen az utolsó
soráig nem kifogásolható, hiszen mint az ember általában, csak kér Istentől… a nemzeti
boldogulást kéri a Teremtőtől. Az utolsó sor azonban kissé furcsának tart. Furcsa,
anélkül, hogy megbánást is kiéreznénk a sorokból. Kérést és kissé utasításnak
tűnő megállapítást énekelünk, amikor a „megbűnhődte már e nép a múltat s
jövendőt”… idézzük.
Mit bűnhődtünk meg? Vajon igaz-e ez az állítás? Az állítás, ha Kölcsey
korától szemléljük a Himnusz, immár aktualitását vesztette. Hiszen az elmúlt
171 évben rengeteget ártottunk elsősorban önmagunknak. Rengeteg bűnt követtünk
el, amelyért nem kértünk bocsánatot Istentől. Hitszegés, árulás, abortuszok
milliói máig, erkölcstelenségek megszámlálhatatlan formája, a gyermeki lélek
ellen elkövetett bűnök, és sorolhatnók napestig… De minek? Hiszen mindenki a
maga portájának környékéről is sok effélét tudna összeszedni. S, hogy mit és hogyan bűnhődtünk meg, azt igazán csak Isten
tudhatja. Ám, azzal tisztában kell lennünk, hogy nem Isten büntet
legfőbbképpen, hanem a bűnt elkövető ember bünteti önmagát, népét, nemzetét,
hazáját. Isten csupán irányt adott, s e mellé szabad akaratot is, amellyel úgy
kufárkodhatunk, e földi életben, ahogy jól esik… csakhogy… egyszer eljön az elszámolás
ideje is. Ekkor kéri számon hitünk szerint a Fennvaló tetteinket és
cselekedeteink értékét.
Nemzeti imádság – mondjuk, s ünnepeljük e vers születésekor a magyar
kultúrát. Ez így is van rendjén. Azonban mindazt értelmezni és élni kell, amit
e napon ünnepelünk – mert a magyar kultúra nem csupán a ma énekelt Himnuszból
áll, hanem egy hatalmas műből, amelyet ezer, vagy tán több ezer éven át épített
és teremtett meg a magyar és hun-székely nemzet. A hit és a lélek kultúrája, a
népi hagyományok kultúrája, a viselkedés és az egymáshoz való viszony kultúrája
mind-mind beletartozik. Mai létünk, Kárpát-medencei
hazánk és nemzetünk keresztény-keresztyén kultúráját tehát a Himnusz
születésnapján két másik - Istenhez küldött - fohásszal kellene, kell… kötelező
teljessé tennünk, kicsit odafigyelve e nagy nemzeti kulturális egységre, és
hitünk alapigazságaira, Isten nekünk adott törvényire. E két himnusz szövegét
adom e mai ünnephez… „Mert „hit nélkül sem élni, sem alkotni nem lehet”… S
nélküle a kultúra sem az, aminek lennie kell…
90. zsoltár
1.
Tebenned bíztunk eleitől
fogva,
Uram, téged tartottunk hajlékunknak!
Mikor még semmi hegyek nem voltanak,
Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva,
Te voltál és te vagy, erős Isten,
És te megmaradsz minden időben.
2.
Az embereket te meg hagyod
halni,
És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Légyetek porrá, kik porból lettetek!
Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint a tegnapnak ő elmúlása
És egy éjnek rövid vigyázása.
3.
Kimúlni hagyod őket oly
hirtelen,
Mint az álom, mely elmúlik azontól,
Mihelyt az ember felserken álmából,
És mint a zöld füvecske a mezőben,
Amely nagy hamarsággal elhervad,
Reggel virágzik, estve megszárad.
(…)
ISTEN, HAZÁNKÉRT - SZVU.293.
Isten, hazánkért térdelünk elődbe.
Rút bűneinket jóságoddal född be.
Szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed,
Érdemét idézzed.
István királynak szíve gazdagságát,
Szent Imre herceg kemény tisztaságát,
László királynak vitéz lovagságát,
Ó, ha csak ezt látnád!
Szent Erzsébetből hős szeretet árad.
Margit imái vezekelve szállnak.
Minket hiába, Uram, ne sirasson
Áldott Boldogasszony.
Ránk bűnösökre minden verés ráfér,
Ők könyörögnek bűnös unokákért.
Hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek:
Hazánkat így mentsd meg!
Stoffán György