Manapság egyre többet lehet hallani olyan liberális történészi véleményeket, hogy a katolikus Egyház zsidómentése csak a nyilasok hatalomátvétele után, valamilyen látszat-kényszerűségből indult meg, s addig az Egyház karba tett kézzel szemlélte a drámai eseményeket. Az állítás minden ténnyel ellenkezik, igaztalan vád. Már a Horthy Miklós vezette Magyarországon is általános volt, hogy a Katolikus Egyház vezetése – bár valóban fölösleges aggodalmat sejtett a zsidók kikeresztelkedési óhaja mögött –, utasította és tanácsokkal látta el e kérdésben papjait. Püspökeink nyíltan támadták a zsidótörvények megalkotását és törvénybe iktatását is, és ettől a pillanattól kezdve mindent megtettek a törvények betartása ellen. Egy, a kutatásaim során 1944 májusában fogalmazott püspöki helynöki levél még a feltételekről tanúskodik, mert a nyilasok hatalomátvétele előtt a munkaszolgálatosok ezrei láttak menekülési lehetőséget a kikeresztelkedésben, s kérésük teljesítését már akkor – a hitoktatás, mint alap alapfeltétel mellett – engedélyezte minden megyéspüspök. Hiszen akkoriban senki nem gondolta, hogy a zsidók üldözésének folyamata fokozódhat, és életük de facto veszélybe kerül. Az 1944 augusztusában megbukott szélsőjobboldali kormánynál rosszabbat senki sem mert feltételezni, de Horthy személye és a deportálások elleni parancsa is biztosíték volt az üldözöttek számára. Október15-e azonban mindent megváltoztatott. E változásra viszont az egyházi vezetés már szeptemberben számított, így a püspökök minden feltétel nélkül adtak engedélyt a keresztelésre és az igazolások kiadására. A kormányzó letartóztatása és deportálása azért mégis váratlan és drámai helyzetet teremtett. Ebben a helyzetben Shvoy Lajos székesfehérvári megyéspüspök a következő szavakkal adott papjainak engedélyt a zsidók keresztelésére: – Itt nem megtérésről van szó. Adjanak igazolást mindenkinek, aki ezt igényli. Maguk is meggondolnák az akasztófa alatt, hogy legalább papíron áttérjenek-e más vallásra. Ma az emberi élet védelme fontosabb, mint bármi más. Tartok viszont attól, hogy ezek az igazolások nem sokat érnek egy gyilkos hatalom ellen, de adják ki, és bújtassanak el mindenkit, akit lehet, akár az életük árán is védjék meg azokat, akik erre rászorulnak. Ez, Isten parancsa! (Havasy Gyula: Háttér, kiadatlan kézirat)
Göböljárás plébánosa, dr. Füzy Sándor így emlékezik vissza
az 1944-es év második felére:
„Sok gondot okozott az egyházközségem területén tartózkodó
munkaszolgálatos zsidók megkeresztelkedésének az ügye. A zsidók üldözése
következtében kitört „keresztelési láz” hozzájuk is átcsapott és 29-en jelentkeztek
nálam, hogy keresztények akarnak lenni. Hitoktattam őket esténként kerékpáron
jártam felváltva Felsőbesnyőre és Aggszentpéterre. A budapesti érseki helynökségtől
megkapták az engedélyt és Shvoy püspök úr is beleegyezett. Közben azonban az
ercsi nyilasok rettenetes hajszát indítottak ellenem. Összedugták ostoba
fejüket, riasztották a főjegyzőt, főszolgabírót és főispánt, hogy ezt
akadályozzák meg. Nem átallották azt a mocskos rágalmat terjeszteni rólam, hogy
fejenként 500 P-ért keresztelek. Isten látja lelkemet, nekem az egész ügyből
csak a hajsza, a fáradtság, a gond és betegség (idegkimerültség) haszna jutott.
Azt mindjárt az elején kijelentettem a zsidóknak, hogy fáradozásaimért egy fillért
sem, még a jogosan kijáró stólát sem fogadom el. A keresztelés még nem történt
meg, mert az engedély úgy szól, hogy elmenetelük előtt egy pár nappal, s ők még
egyelőre itt vannak.
Aug. 16-án Vitéz Béla alezredes Ercsiből Aggszentpéteren
szemlét tartott és tudomásomra hozta, hogy a zsidók hitoktatását betiltja. Erre
őt följelentettem a Honvédelmi Minisztériumban. Néhány nap múlva a
szélsőjobboldali kormány megbukott, az össze politikai pártokat bezárták a
körülöttem lévő feszültség megszűnt, a keresztelésre jelentkezett 27 zsidót
megkereszteltem. Azóta új híveim rendesen járnak templomba.
1944. szeptember
25.
Szept. 22-én Szentséges misét és 12 óráig tartó
Szentségimádást, 24-én pedig egész napos Szentségimádást tartottunk Jézus Szent
Szívének engesztelésére, hazánk békéjéért.
1944. szeptember 28.
A visszaemlékezés itt
véget ért. A falusiak elmondása szerint azonban a munkaszolgálatosok még a
háború alatt eltűntek Felsőbesnyő és Aggszentpéter pusztákról, mert a kikeresztelkedés
ellenére – minden bizonnyal – október 15-dike után azonnal deportálták őket.
Dr. Füzy Sándor plébános 1946-ig állt a puszták élén, de, mert a következő,
immár vörös diktatúra is üldözte. Püspöke, Shvoy Lajos Csepelre helyezte göböljárási
állomáshelyéről. Füzy atyára úgy emlékszik a falu, mint aki bátran szembe mert
szállni minden hatalommal, amelynek tevékenysége az emberi szabadság ellen
irányult. Ezért a kommunisták is letartóztatták, de Göböljárás népe kiszabadította
plébánosát a nyilasból kommunistává avanzsált ercsi kommunisták véres kezei közül…
Meg kell tehát állapítanunk, hogy
a zsidómentés Magyarország területén attól a perctől működött következetesen és
jól szervezetten, amely perctől a veszély fennállt. Schlachta Margit nővérei,
köztük a Dunába lőtt Salkaházy Sára, Kálló esperes, a ferencrendi Kőszegi
Fülöp, minden szerzetesház és plébánia megtette a magáét az üldözöttek
védelmében. Fölösleges tehát a zsidómentés körülményeit olyan megvilágításban
előadni, amely csupán fél-információkon, esetleg elvakult indulatokon alapul.
Mert jól tudjuk Apor Vilmos 1944-es pünkösdi szentbeszédéből, hogy „Aki a kereszténység
első és legnagyobb parancsát megtagadja, s azt állítja, hogy vannak emberek,
csoportok és fajok, amelyeknek a gyűlölete meg van engedve; aki azt hirdeti,
hogy szabad embereket kínozni, ha azok négerek vagy zsidók, azt - bármennyire
is dicsekszik kereszténységével - pogánynak kell feltüntetnünk... Mindenki, aki
emberkínzást helyesel, vagy abban részt vesz, súlyos bűnt követ el és mindaddig
nem kaphat feloldozást, amíg ezt a nagy vétket jóvá nem teszi…”